Háttérkép

Nyergesújfalu története

Természeti katasztrófák Nyergesújfalun

Megjelent: 2009. október 31. szombat, 15:16, Írta: Padányi Lajos

Manapság a természet bőven gondoskodik a médiumoknak témákról. Egymást érik a hatalmas esők, árvizek, földrengések, tűzvészek. Ezek Nyergesújfalut sem kímélték. Ezeknek bemutatásával folytatom az előző cikkben megkezdetteket.

Újfalu földrajzi fekvése, - az, hogy a Duna partjára épült - állandó árvízveszélyt jelent. Habár nem is a Duna, hanem a visszaduzzadó Bajóti-patak kiöntése okozta a legtöbb anyagi kárt a házakban. A Duna teraszára települt középkori falut csak a rendkívüli áradások veszélyeztették. 1012-ben volt a legrégebbi ismert árvíz. 1809. januárjában jeges árvíz öntötte le a falut. A Duna árvizei közül az 1838. évi pest-budai jeges ár okozta a legnagyobb katasztrófát, amely nemcsak a főváros akkori területének nagy részét, hanem Nyergesújfalutól Mohácsig több mint száz települést öntött el, kereken tízezer házat döntött romba, s a vízben 153 ember lelte halálát. Községünkben 150 házat döntött össze, a házak háromnegyed részét. Az árvizek számunkra azért is hátrányosak voltak, mert a középkor óta forgalmas rév működött Csenke és Újfalu között és ilyen kor ennek a forgalma is szünetelt. 1895-ben alakult az ebedfoki ármentesítő és belvízelvezető társulat, amely Dunamocs és Párkány között szabályozta és védőtöltést létesített, így védve meg a szemközti Alföldi területet az áradásoktól. A sok-sok dunai árvíz közül csak néhányat sorolok fel. 1956. március 5. és 6. között 175-250 cm-t emelkedett a vízszint, 1965. ápr.-jún. az addigi legnagyobb árvíz volt, amit aztán 2002 aug. 17-18. között még felül is múlt. A dunai árvizek rombolását még növelt az is, ha hideg teleken a Duna jege beállt. Egy ilyen jégtorlasz (a Csepel-szigetnél) okozta az 1838. évi árvizet is. A "farkasordító" hidegek nemcsak árvizet, hanem éhínséget, fagyhalált is okoztak. Ezekről a hideg telekről 873-874-től vannak adatok. Ezeréves történelmünkben évszázadonként mindössze négy kegyetlen téllel kellett számolniuk az embereknek. 1043-44. tele olyan hideg volt, hogy az istállókban megfagytak az állatok. 1126-ban olyan hideg tél volt, hogy a madarak fagyottan hullottak le. 1242. telén a Duna annyira befagyott, hogy a tatár egész táborával együtt ment által Esztergomot ostromolni. 1664. januárjában a Duna jege annyira megerősödött, hogy azonnehéz szekerek járhattak. 1740-ben az utazóknak marháik a szekér előtt mentükben megfagytak, valamint azemberek is szekereikben fagyva találtattak. 1767. január 1. a Duna jege két lábnyira (64 cm) vastagodott. 1939/40. telén olyan hideg volt, hogy a borospincékben még a bor is megfagyott. A gazdák feldarabolták, zsákbavarrták és kilós tömbökben árulták. 1947-ben is annyira befagyott a Duna, hogy Piszkénél lovaskocsikkal menekültek át a felvidéki magyarok, sokan kocsistól odavesztek.

 

A másik veszélyes elem a tűz volt. A zsupszalmával, náddal fedett vályogviskók és az aratáskor a szérüskertekben felhalmozott szalma gyakran váltak a tűz martalékává. Minden faluban alkalmaztak éjjeliőröket, más néven bakterokat,akik egész éjjel őrködtek, kerülték a falut és óránként kürtöt fújtak meg és verseket daloltak, pl.: "Éjfélt ütött már az óra. Térjetek hát nyugovóra! Tűzre-vízre vigyázzatok! Le ne égjen a házatok." A tűzőrök a templom tornyában éjjel-nappal vigyázták a falut, nyáron a határt is. Ha valahol tüzet észleltek, félreverték a harangot, zászlóval vagy lámpával jelezték a tűz irányát. Az 1950-es években már csak nyáron, az aratás idején volt tűzőrség, az őrök két óránként váltották egymást a toronyban. Ilyen őrzés mellett is gyakran okozott tüzet a nagy hőség, a gondatlanság, a gőzgépből kipattanó szikra, vagy a hajtószíj felmelegedése, később a vasút megépítése után a gőzmozdonyból kipattanó szikra. 1728-ban hatalmas tűzvész elpusztította jóformán az egész falut. A tűz martalékává vált a plébánia értékes levéltára is. 1746-ban elégett a templom is. A nagy tűzvészben a harangok megolvadtak, lezuhantak. A temetői kápolna is leégett. 1860. augusztus 23-án tűzvész pusztított a faluban. 73 épület égett le. A templomot is megtámadta a tűz, de azt Scitovszky János hercegprímás rövidesen helyreállíttatta. 1885-ben megalakult Nyerges-Újfalu Önkéntes Tűzoltó Egylete. Földrengés okozta károk is előfordultak Nyergesújfalun. Ezek epicentruma Komárom táj volt, ahol igen nagy károkat okoztak (1763, 1764, 1765, 1783, 1822). Nálunk a legpusztítóbb 1814-ben volt, amikor a templom tornya megdőlt, a kórus leszakadt. A kórust helyreállították, de a torony dőlését csak a közelmúltban hozták helyre. A régi kórus egy tartópillére a plébánia udvarán még megtalálható. Járványok, árvizek, tűzvészek, földrengések, aszály, "farkasordító" hideg telek még most is gyakran sújtják az emberiséget, hiába a modern technika. Az ember a környezete szennyezésével újabb és újabb veszélygócokat teremt. Szennyezi a talajt, a levegőt, a vizet és okoz savasesőt, ózonlyukat, atomsugárzást, ivóvíz-szennyezést és egyre több ismeretlen "nyavalyát". Próbáljuk meg a Földet tisztábban átadni unokáinknak, mint ahogy nagyapáinktól átvettük. Padányi Lajos

Természeti és társadalmi tényezők Nyergesújfalu kialakulásában

Megjelent: 2009. október 31. szombat, 15:14, Írta: Padányi Lajos

A nyergesújfalui Hírmondóban júniusban Nyergesújfalu benépesülésének alakulása címmel írtam a falu népességének alakulásáról. Most ebben a cikkemben a falu kialakulásának és várossá fellődésének természeti és társadalmi telepítőtényeőinek hatásait és a történelme alatti változásait fejtem ki.

Nyergesújfalu környéke az ásatási leletek alapján az ősidők óta lakott volt. Az utolsó eljegesedés, a Würm időszak idején igen zord volt az időjárás itt (tajga éghajlat). Ilyen körülmények között az ember elsősorban a barlangokban vészelhette át a hosszú teleket, rénszarvasra, barlangi medvére vadászva, és csak a nyarakat tölthették a szabadban, amikor halásztak, vadásztak, gyűjtögettek. A Gerecse barlangjai, a környező tűlevelű erdők (tajga) és a síkságokon a sztyepp, valamint a közeli Duna ideális körülményeket biztosítottak számukra. Később az éghajlat felmelegedésével az állandó települések lekerültek a Duna partjára (Sütőhomoki dűlő, régi téglagyár, stb.). A környékünkön élő emberek ezekhez a változó környezeti adottságokhoz alkalmazkodva, és a gyűjtögető, halászó, vadászó, majd növénytermesztő, állattenyésztő életmódjuk igényeinek megfelelően hol az Öregkő barlangjaiban, hol a Gerecse erdejeiben, vagy a Duna partján telepedtek le. Ezt bizonyítják az ezeken a helyeken kiásott, feltárt leletek is. Ezek a kis telepek általában védett helyeken találhatók. Később, amikor a Duna a Római Birodalom határa volt, - a limes - , előtérbe került a Duna fölé magasodó Sánc-hegy védhetősége, és ott katonai tábort, castellumot emeltek, ez volt Crumerum. A katonai táborhoz tartozó polgári település a Sánc-hegytől délnyugatra és délkeletre lévő védett völgyekben és teraszán volt. A majorságok viszont már beljebb a Gerecse völgyeiben helyezkedtek el (Rábl-völgy, Bajót környékén, Maróton, stb.). A Plotemaiosz térképein szereplő Curta nevű nagyobb település is itt lehetett valahol a környékünkön, de ennek helyét és létét még nem sikerült bizonyítani. A limeshez a helyzet a IV. század végén egyre bizonytalanabb lett. A IV. század végén és az V. században a légiókat fokozatosan visszavonták a határról, és itt a katonai szolgálatot a szövetséges barbárok látták el római tisztek iránytása alatt, de egyre kisebb sikerrel. A barbár betörések egyre gyakoribbakká váltak Az V. században a limest véglegesen feladták és a környékünk
lassan elnéptelenedett. A népvándorlás korában, de még a honfoglálás idején is a lakosság az állandóan erre átvonuló hadak miat a védett belsőbb völgyekbe húzódott vissza. Itt már csak egy letelepítő tényező maradt: a dunai gázló, a rév működtetése. Különböző dokumentumokkal bizonyítható, hogy itt már a rómaiak alatt is működött rév, és attól kezdve folyamatosan. A római út a mai települést elkerülte, a falu déli határán vezetett, mert a Sánc-hegy alatt még nem lehetett közlekedni, és a Hészobából kifolyó Sándor (Halas) patak is átjárhatatlan mocsarat alakítot ki a korábbi téglagyár környékén, ezért az út közvetlen a dombok lábánál vezetett. Az újfalusiak csak később, szorgos munkájukkal csapolták le ezt a mocsarat éd tették termővé a területet. Így a honfoglaláskori település, Nyergedszeg, a révhez közel, a via magnától (római út) kicsit távolabb a mai Sánc-hegy és Rózsadomb közötti védett völgyben, talán itt a térségi közösségi ház krnyékén, alakult ki. A neve is azt jelenti, hogy egy kis hegynyeregben lévő, pár házból álló szeg, falucska. Hogy lakói kik voltak, nem tudjuk, de alighanem szlávok lehettek. A honfoglaló magyarok félnomád életmódjuknak megfelelően inkább az alföldek síkvidéki legelőit foglalták el, és a hegyvidékeket, erdős területeket meghagyták az itt élő népeknek. A mi környékünket csak a 900. év végére szállták meg, a későbbi Komárom- Esztergom megyét. A megszállás a Dunától északra és délre egyenletes képet mutat � a régészeti lelőhelyek és a honfoglaló magyar törzsek nevéből keletkezett korai helynevek alapján. (A két megyében a Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján és Keszi helynevek fordulnak elő szép számmal a Duna mindkét partján.) A hatalmas �Pilis-erdő� (amely az egész Dunazug-hegységet magába foglalta), a honfoglalástól kezdve Árpád fejedelem családi birtokterülete volt. Árpád fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán téli szálláshelye az aquincumi római amfiteátrumból kialakított Kurszán-várában, nyári szálláshelye pedig a Csallóközben volt, s valószínű, hogy a Duna jobbparti részét birtokolta Győr és Buda között. Az árpád-kori településhálózatra az volt jellemző, hogy a 2-300 fős apró falvak egymástól 2-3 km-re helyezkedtek el. Körülbelül ennyi embert tudott eltartani a közelben megművelt föld és még gyepük is maradtak a falvak között. Eleinte még határvonalat sem jelöltek ki közöttük, ami idővel perek sokaságát eredményezte. Gyakran ezekből a periratokból tudjuk, hogy mi volt a neve településünknek. (Pl.: Újfalu Bajót szomszédosa, stb.) Az apró kis Nyergedszeget a környékbeli településekkel együtt (Ráb, Vicsep, Gyilok, Berény, Pél, stb.) a tatárok feldúlták. Településünk a történelme folyamán többször is elpusztult, de lakói mindig újjáépítették. A tatár pusztítás után a felégetett Nyergedszegtől kicsit keletebbre épült az új falu, aminek ezért Újfalu lett a neve több száz évre, és csak a XVIII. Században kapta a Nyergesújfalu nevet. Ezt rendelettel írták elő, hogy meglehessen különböztetni az adóösszeírásokon és statisztikákon az országban lévő több száz Újfalut. A történelmi Nyergesújfalu jellegzetes útifalu. A község belterülete a Duna ármentes teraszain épült, jól kihasználva a terepadta lehetőségeket. A házak fésűs elrendezésben épültek, hossztengelyükkel merőlegesen az utcavonalra. Főutcás település. A keskeny telkeken a házak mögött a gazdasági udvar, azután pedig a hosszan elnyúló kert vagy szántóföld van. A mellékutcák is követik a terepadottságokat, pl. a Dobra (Bottyán utca) a patak vonalát, a Szoros (Pince utca, Jókai utca) a szűk völgyét, a Grätzl a védett kis völgy minden zegéz-zugát. Természetesen mára az útifalu típus a tervszerű fejlesztés következtében átalakulóban van. A régi előny, hogy a forgalom keresztül megy rajta, mára hátránnyá vált, amelyet csak egy elkerülő út szüntethetne meg.

 

Nyergesújfalu külterülete és határa a történelem folyamán változott részben az itt átvonuló hadjáratok miatt, részben a termelési módok változása miatt, de ezt majd egy másik írásomban fogom bemutatni.

Padányi Lajos

Táti csata

Megjelent: 2009. október 31. szombat, 15:13, Írta: Padányi Lajos

1685. augusztus 16-án a közel 150 évig tartó török hódoltság visszaszorítására az akkori keresztény világ elérkezettnek látta az időt. Ennek érdekében XI. Ince pápa nagyszerű szervezéssel, politikai befolyással és pénzadományokkal létrehozta a törökellenes Szent Ligát. A török elleni utolsó nagy csapások sorozata 1683-ban kezdődött. Bécs ötvennyolc napi ostrom után 1683. szeptember 12-én felszabadult az ostromgyűrűből. Sobieski János segítségével október 9-én megszületett a párkányi győzelem. Esztergom utolsó előtti ostroma a vár felszabadításával, október 28-án végződik. A török elleni szövetség 1684. március 5-én alakult meg. Tagjai I. Lipót osztrák császár és magyar király, Sobieski János lengyel király és a Velencei Köztársaság. Ezzel veszi kezdetét a 15 éves felszabadító háború, amely elviselhetetlen terheket rótt a magyar lakosságra. A török hódoltságból nagy nehezen kilábalt lakosság nem tudta elviselni a mérhetetlen adóterhet, az átvonuló és beszállásoló császári zsoldosok okozta testi-lelki tortúrát, inkább elbujdosott. Az 1696. évi megyei összeírás szerint a falunk lakatlan puszta, egyedül a postamester, a Bécs-Buda közt közlekedő állami postajárat fogatváltó állomásának a vezetője tartózkodott itt. 1685-ben a török még egyszer megpróbálta visszafoglalni Esztergomot, de az ellenük alakult Szent Liga egyesült hadai 1685. augusztus 16-án a �táti csatában� döntő vereséget mértek rájuk. A közelünkben lezajló ütközetet azért írom le, mert a tudósításokban gyakran szerepel Újfalu (Nyergesújfalu) neve, és egy korabeli metszetnek is a következő a felirata: "LA BATAILLE DE GRAN, ON DE VIFALU" 1685-ben újra harcra készülődik a két tábor. Esztergom ugyan már szabad, de Budán még a pasa uralkodik, sőt Érsekújvár is török kézen van. Lotharingiai Károly előbb Érsekújvárt akarja bevenni, de a török fővezér, Sajtán Ibrahim, a fontos esztergomi végvár visszaszerzése miatt július 30-án a vár alá érkezett. Tette ezt azért is, mivel remélte, hogy Esztergom érdekében a herceg felhagy Érsekújvár ostromával és nyílt csatában fognak vele megütközni. Ibrahim elképzelései sorra sikerrel valósultak meg. Budáról jövet bevette Visegrádot. Esztergomnál Joachim Strasser ellen fordult, aki kevés német és magyar katonájával "köztük az akkor még hadnagy Bottyánnal, a későbbi kuruc generálissal is" védte a várat. S valóban Lotharingiai Károly herceg augusztus 8-án megindult Esztergom felszabadítására. Augusztus 10-ére Nyergesújfalura rendeli Strassert, megdicséri kitartásáért és éjjel két hajó lőszerrel és 500 katonával visszaküldi Esztergomba. A felszabadító sereg poggyászát Dunaalmásnál hagyva, megfelelő harci rendben már kisebb előcsatározásokat folytatva a táti mocsárig nyomult előre. A táti mocsár ez időben a Dunától egész a Duna vonalát kitérő hegyek lábáig terjedt, s nem volt annyira kiszáradva, mint jelenleg, sőt helyenként nagyon mély és süppedékes volt. A Dunaalmás és Nyergesújfalu közötti szakaszt gyorsan meg kellett tenni, mert ha itt ütköznek meg, az egész hadsereg veszélybe kerül. Ez esetben Esztergom elesik, és Caprara tábornok Érsekújvárt ostromló serege is két tűz közé kerül. De hasonló felelősség nyomasztotta a törököt is: ha nem győznek, elesik Érsekújvár, s Esztergomnál is hiába vesztettek 2-3000 janicsárt, hiába küzdöttek másfél hétig olyan keményen, hogy már csak rövid idő kérdése volt a vár eleste. A felszabadító seregek 45.000 harcosa Tátnál fejlődött csatarendbe. A Dunától a Getéig kettős nagy vonalban kerítették be a mai Kenyérmező területét. A török Esztergomon kívül táborozott, a fővezéri tábor valahol a Homoki-dombokon lehetett, csapatait is itt és a Laposokon állította csatarendbe. Tehát a török az esztergomi síkot választotta nyílt terepnek, a szövetségesek pedig a kenyérmezei síkot és a Zsidódi patakon inneni, a Dorogig terjedő szintén sík területet. (Közöttük a mocsár, a mai Bottyán és a Bottyán-tó, és az Öreg-tó által alkotott kiterjedt lápos, zsombékos terület.) Augusztus 11-én nézett először farkasszemet egymással a két sereg. A szerdár (fővezér) a mocsáron innét fekvő tábora - 60.000 ember - középen elsáncolta magát, a körülfekvő magaslatokat is megszállta. Az erdőt pedig, melyre balszárnya támaszkodott, hamarosan levágatta annyira, hogy a császári sereg az erdőn át nem intézhetett támadást. Lotharingiai Károly ahelyett, hogy a mocsáron át nagyon kétes sikerű támadást kockáztatott volna, jobbnak látta inkább hátrább vonulni, mely hadmozdulattal arra számított, hogy a szerdárt kicsalja erős táborából; azonfelül az Érsekújvárral való összeköttetés céljából az egyik komáromi hidat is lehozatta Nyergesújfalu alá. (a Nyergesi-szigeten vezetett át.) Kisebb csatározásoktól eltekintve, négy napig nézett így farkasszemet egymással a két ellenfél, amikor Bádeni Lajos javaslatára ütközetre kedvezőbb állásba vonták vissza a szövetséges csapatokat. Augusztus 15-én este a Duna és a tőle délre emelkedő magaslatok között elszűkült átjáró közvetlen előterében kívánták felállítani ezredeiket. A törökök azonban a lényegesen kisebb létszámnak vélt szövetséges sereg átcsoportosítását menekülésnek minősítették, s támadásra indították ellenük a tatárokat. Károly herceg azonnal visszafordította csapatait, s kétsoros harcrendbe állva vette fel a küzdelmet az ellenséggel. Arcvonaluk a Duna és a magaslatok között a mocsártól 2,5-5 km-nyire zárta el a támadó oszmánok útját. 1685. augusztus 16-án reggel a mocsáron átgázolt 30 ezer lovasból és 12 ezer gyalogosból álló török sereg csatasorba állt. Támadásukat lövegeik tüzével nyitották meg. A magaslaton állást foglalt keresztény jobb szárnyat rohanták meg, oldalba akarván kapni a szövetséges hadrendet. A támadás megingatta a sorokat, de a középről segítségükre érkezettekkel sikerült megszilárdítani állásaikat. Igen erős nyomás nehezedett a Duna-parti balszárnyra is. Az általános támadásra vezényelt szövetséges csapatok azonban visszaszorították Ibrahim pasa hadinépét. A lovasság, a gyalogság, s nem utolsó sorban a tüzérség jól összehangolt együttműködése eredményeként a déli órákra megfutamították a törököket, akik 24 ágyút s több mozsarat hátra hagyva Esztergomnál � sietve Buda biztonságos falai közé menekültek. Ibrahim a vereség büntetéséül már Nándorfehérváron megkapta a szultán által küldött selyemzsinórt, mellyel önmagát kellene megfojtania. A fényes győzelem aránylag kevés áldozatba került, mert a császári seregből alig 100 ember veszett el, vagy sebesült meg; míg a törökök csak halottakban 1500 embert, foglyokban további 200-t vesztettek. A csata dél tájban ért véget. A herceg még a csata színhelyén, az összes harsonák és trombiták harsogása mellett, a bajor választófejedelem sátránál tartotta meg az ünnepélyes �Te Deumot�, az elfoglalt 40 zászlót pedig, mint diadaljelvényt Bécsbe küldte. A következő napon a vezérek a hadsereggel részben Komárom, részben pedig a nyergesújfalui hajóhídon át Érsekújvár felé vonultak, mert a szokatlan égalj és a mocsárlég káros hatása következtében a szövetséges hadak legénysége sokat szenvedett. 1685. augusztus 19-én a császáriak visszafoglalták Érsekújvárat is. Az események további sora: 1686. szeptember 2-án felszabadult Buda, 1688-ban Nándorfehérvár, majd 1697-ben Savoyai Jenő fényes győzelmet aratott Zentánál. Az 1699-es karlócai béke után már csak a Temes vidéke maradt a töröké. Padányi Lajos

Vak Bottyán kiszabadítása

Megjelent: 2009. október 31. szombat, 15:04, Írta: Padányi Lajos

Vak Bottyán császári tisztből lett legendás hírű kuruc generálissá. Ahhoz, hogy 1704. okt. 12-én hűségesküt tegyen Rákóczinak, nagyban hozzájárult, hogy pár nappal előtte a nyergesi jobbágyok kiszabadították Kuckländer fogságából, ki Bécsbe akarta szállíttatni, és felségárulással vádolni. Erről az eseményről többet tudhatunk meg R. Várkonyi Ágnes : Így élt Vak Bottyán c. könyvéből és Tóth Gábor: Vak Bottyán kiszabadítása Kuckländer fogságából c. cikkéből (Forrás 1969. 3.sz.) Nézzük, ki is volt Vak Bottyán János, és a történelem, valamint a sors hogyan kapcsolta össze Nyergesújfaluval, annak jobbágyaival. Bottyán az 1640-es években születhetett. Nem tudni, hogy jobbágyivadék, avagy nemesszármazék volt-e. 1657-ig a sellyei (Vágsellye) jezsuitáknál élt szolgadiákként, lovászi meg portási munkával fizetett a tanulásért. Alig 14-15 esztendős lehetett, amikor végvári vitéznek állott. Forrófejű, izgága fiatal volt. A történelem lapjain a neve először az 1660-as évek második felében bukkant fel. A következő dolog történt az állig felfegyverzett, török által megszállt Érsekújvárban. Egy parasztgúnyába öltözött végvári vitéz beballagott a várba, ahol éppen a kegyetlen Kücsük Mehemet pasa vásárra rendelte össze messze vidék lakosságát. Délre járt az idő. Imára készültek a mohamedánok. A minaret erkélyére kijött a müezzin, s amint énekbe kezdett, mindenki látta, feltűnt mögötte egy legény, felnyalábolta, megpörgette, s Mohamed kalimpáló szolgája repült, mint a lőtt madár. Iszonyatos zűrzavar támadt, amelyben a legénynek társai segítségével sikerült elmenekülnie. Másnap kiderült, ki volt ő. Végvári vitézek csoportja állt meg a vár előtti síkságon, s a sorból kiugratott egy díszbe öltözött vitéz, s bekiáltotta: ő Bottyán János, a sellyei végvár vitéze, ő járt bent tegnap Érsekújvárott. Álljon elő, aki bátor, kész vitézi párviadalra vele. A pasa ígért mindent katonáinak. Pénzt, rangot, hivatalt, de a sokezer fegyveres között egyetlen vállalkozó sem akadt. Hitük szerint Allah elfordult tőlük. Bottyán János nevét szárnyra vette a hír. Abban az időben az ilyen vitézi virtus elég volt ahhoz, hogy valaki előlépjen a katonai pályán. Akkor a tisztek nem az akadémiákon, hanem a harctereken tanulták a haditudományt. Kardjával olyan becsületet szerzett magának Bottyán, hogy Lakatos Judit asszony, Józsa Pál özvegye örömmel adta kezét a szegénylegény vitéznek. 1669-ben nősült meg, gazdag felesége gulyákat hozott a házhoz, ő azonban továbbra is a vitézi életet élte. Részt vett az 1680-as évek felszabadító csatáiban, és 1683-ban az esztergomi lovassereg főhadnagya lett. 1684. aug. 6-án már ő a váci vár kapitánya. 1687-ben zsámbéki kapitány. 1691-ben már gróf Bercsényi Miklós helyettese, szegedi vicekapitány, ezredesi rangban. Az 1699-es kaarlócai béke után sem vonult nyugalomba. Esztergomban telepedett le, de hol itt, hol ott jelenik meg a harctereken, a császár szolgálatában. Már 1701-ben Bercsényi révén felveszi a kapcsolatot Rákóczival. Kuckländer, Esztergom császári parancsnoka állandóan figyelteti Bottyánt, hisz annak birtokaira fáj a foga. 1703 végére Rákóczi csapatai néhány város és vár kivételével fölszabadították a Tiszántúlt, Felső-Magyarországot, a Duna-Tisza közét. A Dunántúlon viszont még Lipót császár hadai álltak. Ide kellett volna Bottyán hírneve, vakmerősége, de ő még ekkor a császári hadak egyik vezére volt. 1704 tavaszán az esztergomi palotájában tartózkodott, amikor ápr. 18-án Kuckländer letartóztatta. Fél évig senyvedt az esztergomi vártömlöcben. Aztán ősszel megjött a Haditanács írása: küldjék fel Bécsbe, megerősített kísérettel. Egy októberi alkonyon titokban, hogy senki se tudja, Bottyánt szekérre rakják, s kikanyarodnak a nyugati országútra. Mi várhat Bécsben rá más, mint a halálos ítélet - Nyergesújfalu kicsi helység akkor még a Duna partján, lakói mégis mindent tudnak. Már alkonyattájt szájról-szájra adták, ki az az értékes rab, akivel éjszakára a császári csapat a bíró házában megszállt. - Vak Bottyánt pedig nem hagyjuk - mondhatták. Mert mindent elrendeztek: mire leszállt az éjszakai sötétség, a part alatt a vízen a halászok készen vártak a csónakkal, az esztergomi úton három legény nyargalt, Bottyán feleségétől kardot, fegyvereket hoztak, meg Bottyán két kedves paripáját: Fakót és Pajzánt. Közben néhányan ástak nagy csendben, kibontották a ház hátsó falát. Ébren figyelt az egész falu, hátha nem megy minden simán. Nem is ment. Van, aki úgy tudja, mikor készen lett a nyílás, Bottyán mérgesen rájuk förmedt: nem görény ő, hogy lyukon meneküljön. Erre bedugták a kardját, és talán még rá is kiabáltak: akkor vágjon magának utat, a pitvar tele őrrel, de most aztán szaporán Rákóczihoz! Ott a helye. A nyergesújfalui jobbágyok tettét a néphagyomány őrizte meg. Méltán, mert történelmi jelentőségű tett volt. Ők szakították el Lipót császár aranyláncát, mentették meg Bottyán életét. Mikor lefutottak vele a partra, s a Duna sodrába lökték a csónakot, mikor eveztek sebesen a fekete vízen a túlpartra, ahol már fölnyergelt paripák várták, nem csak a szabadulás útját nyitották meg Bottyán előtt, hanem szinte erőszakkal ragadták oda, ahol lennie kellett a nagy nemzeti szabadságharc idején. Bottyánt eddig országos történelmi események edzették, nevelték, alakították: most eljött az idő, hogy ő alakítson az ország történetén. Jobbágyok nyitották meg életének történelmi jelentőségű szakaszát.1704. okt. 11-én lovagolt be Bottyán a szabadságharc vezetőinek főhadiszállására, Selmecbányára. Ettől kezdve Rákóczi legjobb segítője lett, kuruc generális. 1709. szept. 26-án halt meg Pestisben. Rákóczi, Emlékirataiban így állított örök emléket Bottyánnak: "Szerette a népet, és a nép is nagyon szerette őt." Padányi Lajos

 ma: 2020. szeptember 21., hétfő, Máté és Mirella napja van. | Köszöntjük születés és névnapjukat ünneplő olvasóinkat! | Holnap Móric napja lesz.

ugrás a lap tetejére